1.
Fiatal nő állt az elhagyott lakásban, az ablaktól két lépésnyi távolságra, így az árnyék miatt nehezebben lehetett észrevenni őt a szemközti házból. Minden mozdulata óvatos volt és lassú, mert a kongó üres szobákban a legkisebb zaj is felerősödött, ő pedig nem akarta, hogy ittlétét felfedezzék a lakók. Mindössze két szék árválkodott mellette, amiket az egyik szobában talált letakarva, áthozta és egymással szembe fordította őket; az egyikre egy pc került, a másikra ő maga ült le időnként.
Fiatal nő állt az elhagyott lakásban, az ablaktól két lépésnyi távolságra, így az árnyék miatt nehezebben lehetett észrevenni őt a szemközti házból. Minden mozdulata óvatos volt és lassú, mert a kongó üres szobákban a legkisebb zaj is felerősödött, ő pedig nem akarta, hogy ittlétét felfedezzék a lakók. Mindössze két szék árválkodott mellette, amiket az egyik szobában talált letakarva, áthozta és egymással szembe fordította őket; az egyikre egy pc került, a másikra ő maga ült le időnként.
Türelmesen várt, mindenképpen találkozni akart az öreggel, de nem akart felmenni hozzá, nagyobb biztonságban érezte magát lent az utcán, ahol egy pillanat alatt eltűnhetett ha épp úgy akarta. Sok munkájába került, mire a nyomára bukkant, ezen a néhány órán már semmi sem múlhatott. Odaguggolt a számítógéphez. A képernyőről egy ötven körüli férfi arca nézett rá egy szkennelt fotóról, a kép elkészülte óta ugyan eltelhetett húsz év is, de az öreg vonásai nem sokat változtak, azonnal felismerte őt, amikor néhány napja belebotlott a metróban. Még egyszer – négyszázhuszonhatodszor – elolvasta a fénykép melletti adatokat, hátha elárulnak valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét: „szül. dátum: ismeretlen; szül. név: ismeretlen; álnév: Lucas; csal.: Garmont; lakóhely: Vendée, Noiranneau sziget; státusz: eltűnt; eltűntnek nyilvánítva: 1992; indok: holttest nem került elő…. szeme színe, haja színe…etc”. Előző nap sikerült odaát bejutnia a házba és feltennie egy érzékelőt az öreg ajtajára, így most nem kellett állandóan a szemközti lakást bámulnia, kicsit elkalandozhatott a gép mappái között. Az egyik egy cikk fénymásolata volt 92-ből, a Vendée Journal-ból. Lucas eltűnéséről írt: éjjel próbált átjutni gyalog az egyetlen töltés-úton, ami a szigetről a kontinensre vezetett, de meg sem várta az apályt, hanem a tengerben térdig gázolva indult el. Sohasem ért át.... elvéthette a sötétben az utat jelző cölöpöket, vagy csak egyszerűen lesodorta őt az útról az áramlat...
A ház előtti megállóba befutott egy villamos és elkezdtek rezonálni az ablakok, ez egy pillanatra visszazökkentette a jelenbe. Felnézett a képernyőből és tűnődve bámulta az üres falakat. "Vajon mi lehetett neki olyan sürgős, ami nem ért rá az apályig? És miért épp ide jött, Budapestre? Persze az idő őt igazolta, hiszen idáig senki sem találta meg... és vajon tényleg senki?... Az öreg állítólag híres volt a trükkjeiről..." A gép halk ciripelésbe kezdett, jelezve, hogy Lucas bejáratán átlépett valaki, de a hang hamar megszakadt. "Ez nem lehetett ő, ő már idős ahhoz, hogy ennyi idő alatt átugorjon az ajtón; a másik lehetett, a fiatalabb férfi, aki már egy órája volt fent nála." Kilesett az ablakon, a férfi akkor lépett ki a lépcsőházból és elindult a metro felé. Alig tűnt el az aluljáró lépcsőjén, amikor a pc újra ciripelt, most jó hosszan, szinte látta maga előtt, ahogy az öreg kivánszorog az ajtón, bezárja maga után és lebaktat a lépcsőházon át az utcára. Ő sem maradt tovább, lábujjhegyen kiszaladt az előszobába, felkapta a cipőjét, kiosont az ajtón és egy perc múlva az utcán volt. Fél perce állhatott a járdán, amikor a másik oldalon Lucas is kilépett a kapun, és elindult szintén a metro felé. A nő ezen az oldalon követte, lement a lépcsőn és elkezdte nézegetni egy virágüzlet kirakatát, hogy Lucas-nak egy kis előnyt adjon. Az lefelé tartott, az állomásra. Követte őt oda is és a mozgólépcsőn két méternyire mögötte állt meg, hogy jól szemügyre vehesse őt, mielőtt megszólítja. Nem úgy tűnt, mintha bárkinek is dolgozna, könnyű ruhája volt, ami alatt semmilyen "eszközt" nem lehetett elrejteni. Majdnem egymás mellett sétáltak ki a peronra, Lucas megállt egy oszlopnál, a nő kicsivel odébb, várt és amikor beállt eléjük egy szerelvény, odafordult felé.
-Excusez-moi Monsieur, on s’est déjà vu quelque part non?*
Lucas ránézett, de azonnal el is fordult, zavartan elindult a metro nyitott ajtaja felé. Emez még utánaszólt:
-....à l’ile de Noiranneau peut-être.... en 92...**
Az öreg megtorpant, de nem fordult meg; hagyta, hogy az ajtók az orra előtt becsukódjanak, felnézett és a metrókocsi ablakának tükröződésében kíváncsian figyelte a mögötte álló nőt « ki lehet ez ? Nem olyan, mintha...». A metró kigurult és nagy zajjal eltűnt az alagút kanyarulatában ; ök néhány másodpercre egyedül maradtak a peronon.* "Elnézést Uram, ugye már láttuk egymást valahol?"
** "...talán Noiranneau-n ...92-ben..."
2.
Lucas nem mozdult, csak nézett előre és várta a tarkójába fúródó golyót. Talán a száján távozik majd és vörös foltot fog hagyni a szemközti hirdetésről mosolygó női arcon. Kíváncsi volt, vajon érzi-e majd a sínek ütését a zuhanás után, vagy addigra mindennek vége lesz már. Mosolygott: "vannak dolgok, amik bár velünk történnek, mégsem mesélhetünk róluk senkinek". A mozgólépcsők újra elindultak és már lehetett hallani egy-egy lefelé tartó utas köhhintését az alagútból. Furcsa érzés kerülgette: már egy perc is eltelhetett és még mindig élt. Óvatosan oldalra fordította a fejét, majd lassan teljesen megfordult. Senki sem volt ott. "Bolond ez a nő? Hiszen láttam az arcát.... ha élve hagy, veszélyt jelentek neki…" A peronra utasok érkeztek és Lucas úgy döntött, hogy mivel a nő csak fölfelé tűnhetett el, ő fölszáll a következő metróra, ahogy eredetileg tervezte. Maga is meglepődött, hogy nem mer kilépni a mellette lévő oszlop takarásából. Már rég nem érezte ugyanezt és nem is hiányzott neki az állandó félelem: már akkor, húsz éve is elege volt a halál érintéséből és nagy szerencséjének tartotta, hogy amiatt az idétlen baleset miatt Noiranneau mellett az egész világ úgy tudta, hogy a tengerbe veszett. Azon az éjjelen úgy rettegett, hogy azonnal át akart jutni a szárazföldre és dagály idején vágott neki az útnak; persze még az út felénél sem járt amikor az áramlás lesodorta őt de óriási szerencséjére, miután percekig csapkodott a jéghideg vízben, szilárd talajt érzett a lába alatt. Egy homok-zátonyon kötött ki, ahonnan aztán néhány óra múlva átjutott a kontinensre. Másnap olvasta a lapokban saját eltűnésének hírét. Senkinek sem szólt, hanem elgyalogolt Ciremont-ig, ahol fölszállt az első vonatra. Néhány nap múlva Magyarországra ért, ami akkor elég elszigeteltnek tűnt ahhoz, hogy senki se találjon majd rá.... mostanáig. Befutott a metró, ő fölszállt és a bezáródó ajtók hangja meg az induló szerelvény rántásai megnyugtatták. Leült és gondolkodni kezdett. “Vajon ki lehet ez a nő? Kinek dolgozik? Miért nem ölt meg, hiszen épp eleget tudok ahhoz, hogy kapjak egy golyót? Talán ő is egy áldozat? Talán csak félt attól, hogy együtt látnak minket? Akkor miért jött utánam? Vagy azt reméli, hogy elvezetem valahová? Ő is ismeri a rendszert, vagy csak tapogatódzik? Vajon látom még élve? ….. Nem bánnám, értelmes arca volt…”
irdide.send@gmail.com / VM
Megint a szemközti
házak tetejét nézegette, a reggeli felhők szétoszlottak és odakint most minden
napfényben fürdött. Sétára csábító idő volt.
irdide.send@gmail.com / VM
4.
irdide.send@gmail.com / VM
Lucas nem mozdult, csak nézett előre és várta a tarkójába fúródó golyót. Talán a száján távozik majd és vörös foltot fog hagyni a szemközti hirdetésről mosolygó női arcon. Kíváncsi volt, vajon érzi-e majd a sínek ütését a zuhanás után, vagy addigra mindennek vége lesz már. Mosolygott: "vannak dolgok, amik bár velünk történnek, mégsem mesélhetünk róluk senkinek". A mozgólépcsők újra elindultak és már lehetett hallani egy-egy lefelé tartó utas köhhintését az alagútból. Furcsa érzés kerülgette: már egy perc is eltelhetett és még mindig élt. Óvatosan oldalra fordította a fejét, majd lassan teljesen megfordult. Senki sem volt ott. "Bolond ez a nő? Hiszen láttam az arcát.... ha élve hagy, veszélyt jelentek neki…" A peronra utasok érkeztek és Lucas úgy döntött, hogy mivel a nő csak fölfelé tűnhetett el, ő fölszáll a következő metróra, ahogy eredetileg tervezte. Maga is meglepődött, hogy nem mer kilépni a mellette lévő oszlop takarásából. Már rég nem érezte ugyanezt és nem is hiányzott neki az állandó félelem: már akkor, húsz éve is elege volt a halál érintéséből és nagy szerencséjének tartotta, hogy amiatt az idétlen baleset miatt Noiranneau mellett az egész világ úgy tudta, hogy a tengerbe veszett. Azon az éjjelen úgy rettegett, hogy azonnal át akart jutni a szárazföldre és dagály idején vágott neki az útnak; persze még az út felénél sem járt amikor az áramlás lesodorta őt de óriási szerencséjére, miután percekig csapkodott a jéghideg vízben, szilárd talajt érzett a lába alatt. Egy homok-zátonyon kötött ki, ahonnan aztán néhány óra múlva átjutott a kontinensre. Másnap olvasta a lapokban saját eltűnésének hírét. Senkinek sem szólt, hanem elgyalogolt Ciremont-ig, ahol fölszállt az első vonatra. Néhány nap múlva Magyarországra ért, ami akkor elég elszigeteltnek tűnt ahhoz, hogy senki se találjon majd rá.... mostanáig. Befutott a metró, ő fölszállt és a bezáródó ajtók hangja meg az induló szerelvény rántásai megnyugtatták. Leült és gondolkodni kezdett. “Vajon ki lehet ez a nő? Kinek dolgozik? Miért nem ölt meg, hiszen épp eleget tudok ahhoz, hogy kapjak egy golyót? Talán ő is egy áldozat? Talán csak félt attól, hogy együtt látnak minket? Akkor miért jött utánam? Vagy azt reméli, hogy elvezetem valahová? Ő is ismeri a rendszert, vagy csak tapogatódzik? Vajon látom még élve? ….. Nem bánnám, értelmes arca volt…”
irdide.send@gmail.com / VM
3.
Harmincas férfi, a konyhában ül és az ablakon bámul kifelé. A lakás túl magasan van ahhoz, hogy így ülve rálásson a ház előtti útra, a forgalomból csak hangok jutnak el hozzá; a környező házak legfelső emeleteit látja. Visszafordul az asztalon heverő kék spirálfüzet felé, beleolvas, de néhány mondat után újra leteszi. A történet szinte minden szava sokkolja őt. Egy órája kezdte el olvasni a füzetet, akkor még úgy állt neki, ahogy egy regényt kezd olvasni az ember, kívülállóként, minden felelősség nélkül, hiszen az öreg is így adta oda neki: “írd meg te, nekem nincs rá …. türelmem. De legalább olvasd el, jó kis mese”.
Harmincas férfi, a konyhában ül és az ablakon bámul kifelé. A lakás túl magasan van ahhoz, hogy így ülve rálásson a ház előtti útra, a forgalomból csak hangok jutnak el hozzá; a környező házak legfelső emeleteit látja. Visszafordul az asztalon heverő kék spirálfüzet felé, beleolvas, de néhány mondat után újra leteszi. A történet szinte minden szava sokkolja őt. Egy órája kezdte el olvasni a füzetet, akkor még úgy állt neki, ahogy egy regényt kezd olvasni az ember, kívülállóként, minden felelősség nélkül, hiszen az öreg is így adta oda neki: “írd meg te, nekem nincs rá …. türelmem. De legalább olvasd el, jó kis mese”.
De olvasás közben lassan más képek is megjelentek
előtte, a saját gyerekkorából, rengeteg apró részlet, és ahogy egyre tovább
jutott a füzetben, egyre biztosabbá vált abban, hogy amit olvas, az nem
kitalált történet, hanem valóság…. vagyis az volt valamikor.
Tízéves lehetett, még vidéken laktak. Egy nap,
amikor hazaért az iskolából az apja épp egy csapzott, szörnyen rossz külsejű
idegennel beszélgetett a konyhában. Az idegen nem nézett rá, az apja pedig
egyetlen tekintetével beparancsolta őt a szobába, így nemigen láthatta a
furcsa vendéget. De a legkülönösebb nem
ez volt, hanem az, hogy egy szavukat sem értette, pedig megpróbálta kihallgatni
őket; valamilyen idegen nyelven beszéltek, ami neki annyira ismeretlen volt,
hogy még azt sem tudta eldönteni, hogy milyen nyelv. Később, mint amolyan
kíváncsi gyerek, megkérdezte ugyan, hogy ki volt az az ember, de sosem kapott
rá választ, végül pedig már neki sem volt fontos, hiszen az idegen eltűnt, sem
azelőtt, sem azután nem hallott róla. Ők nemsokára felköltöztek a fővárosba,
egy körúti lakásba. A költözés után néhány hónappal az apja beteg lett és
kórházba került; rohamosan romlott az állapota, végül egy hajnalon édesanyja
sírva jött haza a kórházból; ketten maradtak egymásnak. Azaz majdnem ketten,
mert akkor költözött be a szomszédos üres lakásba az öreg, aki kezdettől fogva
sosem mulasztotta el, hogy ne szóljon néhány szót fiatal szomszédjához, amikor
időnként összefutottak a gangon. Nemsokára jóbarátok lettek és úgy látta, hogy
ezt a barátságot anyja sem ellenzi, az öreg nagyszerű apa-pótlónak bizonyult.
És eltelt húsz év... és az öreg most kezébe nyomja ezt a kék spirálfüzetet
azzal az átlátszó ürüggyel, hogy "kitaláltam egy történetet, de nekem
nincs türelmem megírni, ezért neked kell megírnod, tessék, vidd és olvasd
el". És a történetben más nevekkel ugyan, de az ő történetük is ott van,
az apjáé, az anyjáé és az övé... és persze az öregé, mert kiderül belőle, hogy
az a csavargó akkor a konyhájukban, abban a rettenetes állapotban ő volt, az
öreg... alias Lucas....
Furcsa... így válhat az ártatlan "Lukács
bácsiból" Lucas, a valamikor kitoloncolt személy...
És a "mese" többi része ? Vajon az is igaz
? És ha igen, vajon azok is itt
vannak már, Pesten ?
irdide.send@gmail.com / VM
Csend volt, a folyosók kiürültek, az utolsó
alkalmazottak is elhagyták a szintet és a kicsi szobában egy pc ventillátorának
alig hallható susogása okozta az egyetlen zajt. A szomszédos épületek között
még látszott egy vékony vörös sáv a horizonton, de a kis helyiségben ez már
semmilyen fényt nem jelentett; csak a pc kinyitott képernyője világított,
különös sziluettként vetítve a falra az előtte ülő férfi testének körvonalait. A képernyő
enhyén villogni kezdett és új üzenet jelent meg rajta: "a linket
felfedezték, van egy klikkünk. Lehetséges alany: Lucas. Kérlek ellenőrizzétek,
lsd. mellékelt mappa (1). Vigyázat, képzett => indirekt közelítés / csak
ismerős személy útján; javasolt: Laroche David, lsd mellékelt mappa (2).".
A pc előtt ülő férfi nem reagált, fejét lehajtotta mellkasára, mintha aludna; egyedül a halántékától az orra hegyéig futó vékony piros csík utalt arra, hogy
már soha sem fog felébredni. Odakint enyhe szél támadt és a levegő halk, furcsa fütyülésbe kezdett az ablaküveg kellős közepén éktelenkedő apró lyukon át.